Elmélkedés Nagyszombaton: „Hozzád kiáltok, Istenem, Uram, ne fordulj el némán tőlem"

Az élet megpróbáltatásaiban, az elviselhetetlen súlyú nehézségekben és a megoldhatatlan gondokban a zsoltáros szavait ismételjük: „Hozzád kiáltok, Istenem, Uram, ne fordulj el némán tőlem; mert ha hallgatsz, hasonló leszek a sírba menőkhöz!” (Zsolt 28 [27]). Amikor pedig Isten látszólag néma marad, mivel nem tesz csodát, akkor vígasztalhatatlan csalódás költözik a szívünkbe. Ez a hit próbatétele, az a szomorúság, amelyben azért marad egyedül az ember, mert senki más sem élheti át ugyanazt a mélységet, amiben a kínlódó személy találja magát. János evangéliumában Jézus saját szenvedését meg sem próbálta elmagyarázni az apostolainak, csak ennyit mondott róla: „Ahová én megyek, oda ti nem jöhettek” (Jn 13,33). Majd a keresztrefeszítés magányában és fájdalmában hangosan kiáltotta: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46; Mk 15,34; Jn 27,45; Zsolt 22 [21],2). Ez volt az a kiáltás, amelyben Jézus kilehelte a lelkét. Ez volt az a kiáltás, mellyel minden vígasztalhatatlan és önmagába roskadt szenvedő ember kiáltásával egyesült a Megváltó: „Hozzád kiáltok, Istenem, Uram, ne fordulj el némán tőlem; mert ha hallgatsz, hasonló leszek a sírba menőkhöz!”

A nagyszombati csend az az emberi szenvedés előtt elakadt hang csendje. Az a hallgatás, ami akkor következik be, amikor a fájdalmaktól kínlódó ember vigasztalására nem találsz szavakat. Az a csend, ami akkor következik be, amikor szembenézel a borzalom arcával. Az a csend, ami akkor következett be, amikor Jézus kilehelte lelkét. Azonban ettől a nagyszombattól kezdve Jézus kilehelt lelke, minden Istenhez kiáltó és sírba menő szenvedő ember egyedüli társa. Bár a világ tétlenül és némán hallgat, a láthatatlan Isten a Fiát, mint vigasztaló arcát, a sírba menőkhöz fordítja. Isten nem fordul el némán, hanem a Fiával együtt száll le a borzalom mélységébe, abba a mélységbe, ahová senki sem kísérheti el a halálba távozó szeretteit.

Arimateai József, miután levette Jézust a keresztről, gyolcsba göngyölte és egy sziklába vájt sírboltba helyezte (Mk 15,46). Az evangélisták hangsúlyozták, hogy ez egy olyan új sír volt, amiben még korábban senki sem nyugodott (Mt 27,60; Lk 23,53; Jn 19, 41). Nagyszombaton a templomainkban felállított és virágokkal feldíszített sírban azt az új sírboltot szemlélhetjük, amelyben minden keresztény Krisztussal együtt temetkezik el, hogy együtt is támadjon vele fel. Ez az emberiség teljesen új sírboltja, ahová immár nem a halál enyészete, hanem Jézus kilehelt lelke kíséri el a megholtakat.

Ebben a nagyszombati síri csendben Jézus hangja visszhangzik: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23, 46), és lelkével együtt a te és szeretteid lelkét is.

Az ember néma marad a csapások előtt, és magányos a szenvedésben, mégis, mi keresztények a nagyszombati események csendjében bizalommal imádkozhatjuk a számunkra új értelemmel gazdagodott zsoltárt: „Hozzád kiáltok, Istenem, Uram, ne fordulj el némán tőlem; mert ha hallgatsz, hasonló leszek a sírba menőkhöz!” Hisz a hallgatásban, a nagyszombati sírban a vigasztaló, az együttérző és megváltó Isten arca fordul hozzánk.