Váljunk méltókká Krisztus örökségéhez! – Nagypéntek a főszékesegyházban

A sírbatételi vecsernyét Fülöp metropolita vezette. A szertartás imádságai és szentírási szakaszai a fájdalmas nagypénteki eseményeket idézték fel: Jézus halálos ítéletét, a ruháitól való megfosztást, és azt a fájdalmakkal teli utat, amely elhozta nekünk a megváltást.

Ezen az estén a templomban égő gyertyák különleges jelentést hordoztak. Ahogyan a vékony gyertyaszálak lassanként elfogytak, úgy hagyta el az utolsó lehelet a Világ világosságának megalázott és megtört testét.

Dicsőség a te kínszenvedésednek, Uram!

Az ünnepi prédikációt ifj. Papp András debreceni segédlelkész mondta. Egy történettel kezdte tanítását. Amikor Isten a vörösbegyet teremtette, elfogyott a festékje, ezért a kismadár tollazata teljesen szürke lett. Ő mégis vörösbegynek nevezte el. A madár ezt nem értette. Isten így bíztatta: válj méltóvá a nevedhez, ez lesz a te örökséged!

Egy nap nagy hangzavar támadt. Valaki tüskés ágakat szakított le arról a bokorról, amelyikben a vörösbegy fészket rakott. A tüskés ágakból koronát formáztak, és feltették egy ember fejére, aztán keresztre feszítették őt. A vörösbegy megsajnálta ezt az embert. Odaszállt hozzá, és apró csőrével megpróbálta kihúzni az egyik tüskét a homlokából. Ekkor vér csöppent a tollára és vörösre festette azt. Ez az aprócska madár ott volt Jézussal a keresztnél. Az ő vére örökre nyomott hagyott rajta, mert a vörös foltot utódai is örökölték. Ezáltal vált méltó a nevéhez.

Nagypénteken mi is tanúi vagyunk Jézus tragédiájának. Szembesülünk fájdalmával, szenvedésével. De Nagypéntek a mi döntéseinkről is szól. Arról, hogy ott vagyunk-e mellette. A vecsernye kezdetén a templom közepén még csak egy szépen feldíszített asztalt látunk, ami később Jézus sírjává válik. Ha rátekintünk, magát az Istent látjuk. S ha szeretettel tekintünk a körülöttünk lévőkre, nemcsak embereket látunk, ha felfedezzük bennük Isten arcát.

Az ember életében jöhetnek olyan tragédiák, nehézségek, amelyek megoldásához nagy erőfeszítésekre van szükség. Ha akadályba ütközünk, megjelenik bennünk a félelem, a kétségbeesés. Isten próbálja felhívni a figyelmünket arra, hogy őáltala működik minden a világon, s az ő arca ott van minden emberben.

Krisztus vére jel mindannyiunk számára. Arra hívja fel a figyelmünket, hogy az életet válasszuk. Húsvétkor ez a vér ajándékká válik: elhozza nekünk az élet diadalát. „Most még sírva és szomorúan megyünk a sírhoz, de majd megláthatjuk benne az eljövendő dicsőséget, az élet győzelmét” – zárta gondolatait András atya.

Dicsőség a te hosszútűrésednek, Uram!

A vecsernye végéhez közeledve a papság magasba emelte a síri leplet, majd a kezükben égő gyertyát tartó hívek kíséretében mindannyian elindultunk a sír felé.

Az Istenfélő József levevén a fáról a te legtisztább tested, tiszta gyolcsba göngyölé, és illatos szerekkel ellátva új sírba helyezé.

A körmenet után a papság elhelyezte Krisztus drága testét a neki készített helyen. Mi pedig, ahogyan az ének mondja, vele temetkeztünk el ezen a napon. Milyen nagy kegyelem, hogy ott lehettünk!