Útravaló Bécsből - találkozás az Istenszülővel, önmagunkkal, egymással

Vannak alkalmak, amelyekre az ember egyszerűen elindul, és vannak olyanok, amelyekre valami belső hang hívja. Ez a bécsi zarándoklat számomra az utóbbi volt. Nem jutok el túl gyakran ilyen különleges, lelki helyekre, de most valahogy mélyen éreztem: itt a helyem, ezen az ünnepen nekem is részt kell vennem.

Talán még nem is sejtettem, mennyi élménnyel, találkozással és lelki útravalóval gazdagodom majd.

A Hajdúdorogi Főegyházmegye szervezésében busszal indultunk útnak Bécsbe. Az ország különböző pontjairól érkeztünk, fiatalok és idősebbek, régi jó barátok és kevésbé ismerős arcok foglaltak helyet egymás mellett. Mégis, már az indulás pillanatától volt bennünk valami közös. Egy belső vágy, egy közös hit, egy láthatatlan kapocs, amely összekötött bennünket. Különböző életutakról érkeztünk, de ugyanaz a cél hívott minket: együtt ünnepelni, imádkozni, és közelebb kerülni Istenhez, az Istenszülő közbenjárását kérve.

Bécsbe érkezve különleges érzés volt megtapasztalni, hogy egy több mint háromszáz éves történetnek mi magunk is részeseivé válhatunk. A máriapócsi Istenszülő könnyező ikonja 330 évvel ezelőtt, 1696-ban hullatott könnyeket, majd a történelmi események következtében Bécsbe került, ahol 1697 óta a Szent István-székesegyházban őrzik. Egy olyan kegykép előtt állhattunk, amely generációk óta számtalan ember imádságának, fájdalmának, hálájának és reményének tanúja.

Már a kép első megpillantása is mélyen megérintett bennünket. Nehéz szavakba önteni azt az érzést, amikor az ember ott áll előtte, és tudja, milyen hosszú és különleges történet kapcsolódik hozzá. De az igazi meghatottság még csak ezután következett.

Az akathisztosz-imádság alatt olyan kivételes lehetőség nyílt előttünk, amelyre Bécsben csak ritkán van alkalom: közel mehettünk az ikonhoz, megcsókolhattuk, megérinthettük azt. Nem csupán szemlélői lehettünk ennek a különleges kegyképnek, hanem személyesen is kifejezhettük előtte tiszteletünket és szeretetünket. Az ikon gyönyörűen felújított állapotban ragyogott előttünk. Jó volt látni, milyen gondossággal őrzik ezt a felbecsülhetetlen értékű kincset.

Abban a pillanatban azonban már nem a szépsége volt a legfontosabb. Sokkal inkább az, amit számunkra jelentett. Mintha üzent volna. Talán mindannyian más-más gondolatot, kérést, hálát vagy fájdalmat vittünk oda magunkkal, de egy dolog biztos: mindannyian szerettünk volna valamit rábízni az Istenszülőre. Egy csendes imát, egy kimondatlan kérést, egy szerettünkért mondott fohászt. És talán éppen ez az, ami olyan különlegessé tesz egy ilyen találkozást: hogy a történelem egy nagy eseménye egyszer csak egészen személyessé válik.

A közös imádságot követő fáklyás körmenet tovább mélyítette ezt az élményt. A bécsi Szent István-székesegyház méltóságteljes falai között, majd a téren együtt imádkozva különösen erősen érezhettük, hogy a hit nem ismer országhatárokat, nyelvi különbségeket vagy nemzedékeket. Mindannyian ugyanahhoz az Istenhez fordulunk, és ugyanannak az Istenszülőnek a közbenjárását kérjük.

A hétvége nemcsak a lelki élményekről szólt. A városnézés is fantasztikus hangulatban telt. Jó volt együtt felfedezni Bécs szépségeit, beszélgetni, nevetni, történeteket megosztani. Külön öröm volt, hogy olyan emberekkel is közelebb kerülhettünk egymáshoz, akikkel korábban talán még nem volt alkalmunk igazán megismerkedni. A buszon még csak egymás mellett ülő utastársak voltunk, az út végére azonban sokkal inkább egy közösség tagjainak érezhettük magunkat. Hiszen egy zarándoklat nemcsak arról szól, hogy hová érkezünk meg, hanem arról is, hogy kik mellett tesszük meg az utat.

Különösen szép volt mindeközben visszagondolni arra a történetre, amelyet a győri görögkatolikus templomban Tasi Tamás parókus ismertetett meg velünk. A győri szerb templom évszázados múltja, a különböző népek békés együttélése, az épület pusztulása, majd újjászületése mind arra emlékeztetett, hogy a hit és az összefogás milyen hatalmas erő. Egy templom nem csupán falakból áll: azoknak az embereknek az imádságát, hitét és történeteit őrzi, akik valaha otthonra találtak benne.

Seszták István atya vecsernye utáni gondolatait a Szent Barbara templomban osztotta meg velünk, különösen közel hozta hozzánk a zarándoklat valódi üzenetét. A pénteki vecsernye zsoltárverse így szólt:

„Isten az én oltalmam vagy, a te irgalmasságod megerősít engem.”

Milyen szép és milyen igaz üzenet! Isten irgalmassága nemcsak a történelem nagy, csodálatos eseményeiben mutatkozik meg, hanem a mi apró, hétköznapi életünkben is. A 330 évvel ezelőtti máriapócsi csoda nem pusztán egy régi történet, hanem ma is élő üzenet: Isten jelen van, szeret bennünket, és akkor is erőt ad, amikor talán mi magunk már nem érezzük elég erősnek magunkat.

A zarándoklat végére egyre inkább megértettem, miért éreztem már az indulás előtt, hogy ott kell lennem. Nem véletlenül találkoztunk, nem véletlenül álltunk együtt az ikon előtt, és talán az sem véletlen, hogy éppen ezekkel az emberekkel oszthattuk meg ezt a különleges hétvégét. 330 év történelme, generációk imádsága, egy könnyező ikon és megannyi emberi sors találkozott ezen a hétvégén. Mi pedig, akik elindultunk az ország különböző pontjairól, hazafelé már nem egészen ugyanazok voltunk, mint amikor útnak indultunk.

Hálás vagyok, hogy részese lehettem ennek az ünnepnek. Hálás vagyok a lehetőségért, hogy ilyen közelről találkozhattam a kegyképpel, hogy megérinthettem, előtte imádkozhattam, és hogy olyan emberekkel élhettem át mindezt, akikkel a közös hit még közelebb hozott bennünket egymáshoz. Ezzel a megerősítő hittel, sok szép emlékkel és hálával a szívünkben tértünk haza. Mert vannak utak, amelyek kilométerekben mérhetők, és vannak, amelyek a szívünkben folytatódnak tovább. Ez a zarándoklat számomra egészen biztosan az utóbbiak közé tartozik.