Poros lábbal, megtelt szívvel – ilyen volt a 24. Ifjúsági Gyalogos Zarándoklat

Elindulni – és engedni, hogy az út célt adjon

A zarándoklat augusztus 10-én – ahogyan minden évben – vecsernyével kezdődött a tiszaújvárosi görögkatolikus templomba. A helyi közösség kettős évfordulót ünnepel: a templom felszentelésének 30., a parókia alapításának 35. évfordulóját. Ennek emlékére a parókia udvarán Istenszülő-ikont helyeztek el, amelyet a vecsernye után Fülöp metropolita, Atanáz és Ábel püspökök áldottak meg. Páll Miklós parókus arra is rámutatott: a fiatalok tiszaújvárosi jelenléte és közös elindulása önmagában tanúságtétel a város lakói előtt.

Az idei zarándoklat mottója a béke és a remény magjaira irányította a figyelmet. Fülöp metropolita a mustármag példáját állította a fiatalok elé: ahogyan a parányi magból nagy növény fejlődik, úgy növekedhet a kezdetben kicsinek és törékenynek tűnő hit és remény is. Arra biztatta a zarándokokat, hogy minden megtett lépéssel erősödjön a hitük. Hiszen ez az út nem csupán testi erőfeszítés, hanem lehetőség arra is, hogy az ember közelebb kerüljön Istenhez, társaihoz és saját hivatásának felismeréséhez.

Atanáz püspök azt kívánta a fiataloknak, hogy a Máriapócsra való megérkezésük valódi megtéréssé váljon. A zarándokzsoltárok nyomán arra emlékeztetett: egész földi életünk úton lét, amelynek során újra és újra meg kell tanulnunk Isten Fiára figyelni a világ számtalan hangja között.

Seszták István atya, a zarándoklat elindítója és főszervezője huszonnégy év tapasztalatát egyetlen fontos felismerésben foglalta össze:

valójában nem a zarándoklatnak van szüksége a szervezőkre, hanem a szervezőknek és a résztvevőknek van szükségük a zarándoklatra. Mert ez az út nem egyszerűen egy megszervezendő program, hanem olyan lelki ajándék, amely évről évre formálja azokat, akik vállalkoznak rá.

Amikor minden lépésnek súlya lesz

Másnap reggel már valóban kezdetét vette a gyaloglás. Tiszaújvárosból Tiszagyulaháza, majd Tiszadob felé vezetett az út, később Tiszavasvári, Görögszállás, Nyírtelek és Nyíregyháza következett. A napok ritmusát az utrenyék és vecsernyék, az imádságok, a közös étkezések, a pihenők és természetesen a hosszú gyaloglás adta. A lelki programok mellett filmvetítés, táncház és közösségi est is helyet kapott a hétben.

A kilométerek azonban egyre gyűlnek, és egy ponton a zarándoklat már nem engedi elfelejteni, hogy az embernek teste is van. Fáj a láb, megjelennek a vízhólyagok, éget a nap, fáraszt a hőség vagy éppen az eső. A folytatás gyakran nehezebbnek tűnik, mint reggel, és sokszor a következő kilométer is soknak látszik.

Éppen ebben rejlik a gyalogos zarándoklat egyik különös ajándéka. Ha naponta csak néhány kilométert kellene megtenni, talán nem volna fájdalom – de vele együtt hiányozna annak megtapasztalása is, hogy a fáradtság ellenére is lehet továbbmenni. Amikor fáj a láb, minden egyes lépés újra felteszi a kérdést: miért indult el az ember, és miért akar még mindig továbbhaladni?

A zarándoklat ezért nem teljesítménytúra, még akkor sem, ha teljesítmény nélkül nincs zarándoklat. Fontosak a kilométerek és a lépések, de azok akkor kapnak valódi értelmet, amikor személyes jelentéssel telnek meg.

A vízhólyagok begyógyulnak, a lábfájás elmúlik, a napégette bőr regenerálódik. A találkozások, az imádságok, a hitélmények, a közösen átélt nehézségek és olykor a könnyáztatta arcok emléke azonban sokkal tovább elkísér.

A hit ugyanis nem feltétlenül könnyűvé teszi az utat. Járhatóvá teszi.

A test fárad, a lélek megtelik

A zarándoklat tele van látszólagos ellentétekkel. Közösség és egyedüllét. Por és belső tisztulás. Derű és komolyság. Fáradtság és lelki frissesség. Kényelmetlenség és különös belső szabadság.

Miközben az út pora egyre vastagabban rakódik a ruhára és a cipőre, belül valami tisztulni kezd. Miközben a test napról napra fáradtabb lesz, a lélek új erőre kaphat. Miközben több százan haladnak együtt, mindenkinek megvan a maga egészen személyes útja.

Egy-egy kanyarban különleges látvány a zarándokok hosszan kígyózó sora. Megtapasztalható, milyen sokat jelent olyan emberekkel együtt haladni, akik ugyanabba az irányba tartanak, ugyanazokat az értékeket vallják, és akik között nem kellemetlen megélni a hitet, hanem természetes és megerősítő. Közben azonban minden egyes lépéssel belső utazás is zajlik.

A zarándoklat néhány napra elveszi azokat az eszközöket és megszokásokat, amelyek a hétköznapi életet kényelmessé teszik. Éppen ezzel teremt szabadságot arra, hogy a figyelem az igazán fontos dolgokra irányuljon.

Háromszáz ember egyetlen cél felé

A zarándoklat lelki napját Nyíregyházán tartották. Martos Levente Balázs, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye segédpüspöke háromszáz fiatal közös elindulásából kiindulva arról beszélt, hogy a fizikai haladással párhuzamosan a belső világ is változik. Bibliai és történelmi zarándoktörténetek segítségével mutatta meg, hogy az úton lét a belső szabadulás és átalakulás helye lehet.

Illés próféta Hóreb felé vezető útja, Jézus jeruzsálemi bevonulása és kereszthalála, Assisi Szent Ferenc példája vagy Gandhi erőszakmentes sómenete más-más módon, de ugyanarra a kérdésre irányította a figyelmet: mi történik az emberrel, amikor elindul, lemond a biztonságáról, szembenéz saját sötétségével, és engedi, hogy az út megváltoztassa?

A püspök atya arra is kereste a választ, miként építhető olyan világ, amelyben az emberi kapcsolatokat nem szögesdrótokkal és betonfalakkal kell fenntartani.

A közös gyaloglás és a csend arra hív, hogy a fiatalok merjenek kilépni a megszokott keretekből, és a belső szabadságot, valamint a szeretet sebezhetőségét vállalva a béke eszközeivé váljanak.

Az előadás után kiscsoportos beszélgetések következtek fiatal atyák vezetésével, majd a zarándokok Nagykálló felé vették az irányt, ahol virrasztással készültek a következő napra. Szombaton a Nagykálló–Kállósemjén–Pócspetri útvonalon már egyre közelebb került Máriapócs és az Istenszülő kegyképe.

A kavics a cipőben

A hosszú gyaloglás közben az ember azt is megtanulja, hogy nem mindig a legnagyobb akadályok a legnehezebbek. Néha egy apró kavics a cipőben jobban megkeseríti az utat, mint az előtte álló hosszú kilométerek. Valami hasonló történik a lélekben is. Egy félmondat, egy régi sértés, egy rossz nap, egy elfojtott félelem éppen úgy képes sebet okozni, mint az apró kavics a talp alatt.

A zarándoklat lehetőséget ad arra, hogy az ember ezeket a terheket is észrevegye, megálljon velük, majd letegye őket. Megtanít türelmesnek lenni, amikor lassú a sor; figyelni a másikra akkor is, amikor már mindenki fáradt; szeretni akkor is, amikor valami vagy valaki éppen idegesítő; továbbmenni, amikor fáj a láb; és hinni akkor is, amikor még nem látszik tisztán az út következő szakasza.

Ebben válik kézzelfoghatóvá, hogy a jóság gyakorlat, a türelem tanulható, a szeretet pedig sokszor döntés.

És közben egyre világosabbá válhat:

Isten nemcsak a templom csendjében van jelen. Ott van a porban, a hőségben, a szélben és az esőben; a fájó lábban és a váratlanul érkező segítségben; egy zarándoktárs mosolyában, egy jókor kimondott mondatban, a közös csendben, vagy éppen abban, aki szó nélkül mellénk lép, amikor nehéz továbbmenni.

Nem kell készen érkezni

Talán ez az egyik legfontosabb üzenete az Ifjúsági Gyalogos Zarándoklatnak. Nem kell „készen” állni hozzá.

Lehet kérdésekkel érkezni, és lehet úgy is, hogy valaki még a kérdéseit sem tudja megfogalmazni. Lehet válaszokat keresni vagy megerősítésre vágyni. Lehet erősnek és magabiztosnak érezni a hitet, és lehet éppen válságban lenni. Lehet régi barátokkal találkozni vagy új kapcsolatokat keresni. Lehet pontosan tudni, merre tart az élet, és lehet teljes bizonytalanságban elindulni. Lehet sebekkel érkezni, gyógyulást keresni, lendületre vágyni vagy éppen másokat szeretni és bátorítani.

A zarándoklatot akár különösebb személyes cél nélkül is el lehet kezdeni. De mire az ember a végére ér, az út aligha marad céltalan.

Mert Isten mindig tud adni valamit annak, aki elindul felé. Néha választ. Máskor újabb kérdést. Van, akinek barátságot, másnak hivatást, megerősítést, békét vagy éppen azt a felismerést, hogy valamit ideje végre letenni. A zarándoklat személyes tapasztalatai között életre szóló barátságok, hivatás felismerése, lelki megerősödés és olyan emberi kapcsolatok is megjelennek, amelyek később is erőt adnak a hétköznapokban.

A cél Máriapócs – és mégsem csak Máriapócs

Urunk színeváltozásakor a kiválasztott tanítványoknak előbb fel kellett menniük Krisztussal a Tábor hegyére. A fáradság értelme csak a magasban vált világossá: amit ott megtapasztaltak, felülírta az odavezető út nehézségét. A zarándoklat is hasonló tapasztalatot kínál. Indulás előtt könnyű a vízhólyagokra, a hőségre, az esőre, a fáradtságra gondolni. Útközben azonban lépésről lépésre felfedezhető Isten szeretete a teremtett világ szépségében, a társakban és az imádság erejében.

Máriapócs a cél. Felemelő pillanat megérkezni az Istenszülőhöz azok után, hogy a zarándokok napokon át együtt haladtak felé. Mégsem csupán a földrajzi célpont elérése számít.

Az út legnagyobb ajándéka sokszor az a belső béke, amelyet az ember magával vihet, amikor már elcsendesedett a zarándokének, lekerült a túracipő, begyógyultak a sebek, és újra elkezdődtek a hétköznapok.

A zarándoklat végén az Istenszülő várja az érkezőket, hogy Fiához vezesse őket, és segítsen abban, hogy mindaz, amit ezen a héten kaptak, ne maradjon az út emléke, hanem folytatódjon az életükben.

A vízhólyagok elmúlnak. A sajgó lábak megpihennek. A leégett váll meggyógyul. A cipőről lassan lekopik az út pora.

De megmaradhat egy mondat. Egy barátság. Egy ölelés. Egy közös imádság. Egy válasz – vagy egy új kérdés. Annak felismerése, hogy amikor az ember azt hitte, már nincs ereje továbbmenni, mégis érkezett valaki, aki mellé lépett.

És talán éppen ez az Ifjúsági Gyalogos Zarándoklat egyik legnagyobb kegyelme: megtapasztalni, hogy

Isten nem feltétlenül veszi el az út nehézségét, hanem útitársként lép mellénk benne.

Sokszor egy másik ember arcában, egy segítő kézben, egy vigasztaló szóban vagy a következő lépéshez éppen elegendő erőben.

Mert a zarándoklaton nem az derül ki, hogy nincsenek kavicsok az úton, hanem az, hogy közöttük is lehet továbbmenni. És mire Máriapócson véget ér a gyaloglás, talán az is világossá válik: miközben a zarándok Istent kereste az úton, végig Isten volt az, aki kereste és kísérte őt.

Hála illeti mindazokat a szervezőket, kísérőket, lelkiatyákat, sebkötözőket, az ételről, vízről, szállásról és a háttérben szükséges számtalan feladatról gondoskodó segítőket, akiknek szolgálata lehetővé tette, hogy a 24. Ifjúsági Gyalogos Zarándoklaton idén is mindenki megtapasztalhassa: az út hosszú és olykor fájdalmas, de senkinek sem kell egyedül végigmennie rajta.

A 2026-os Ifjúsági gyalogos zarándoklat a Kelet-Magyarországi Fiatalokért Alapítvány NEAE-KP-1-2026/1-000092, NEAO-KP-1-2026/10-000199 és VCA-KP-1-2025/4-002086 pályázata, illetve a Görögkatolikus Metropólia támogatásával valósult meg.