A vértanúk százada – a Kárpát-medence szentjeire emlékeztek Máriapócson

A konferencia első napján Szent II. János Pál pápáról, a szentek és az ereklyék tiszteletéről hangzottak el előadások. Az esti vecsernye keretében pedig Fülöp metropolita elhelyezte Szent II. János Pál pápa vérereklyéjét a kegytemplomban. Máriapócs Nemzeti Kegyhely megkapó bejegyzést osztott meg erről közösségi oldalán: a szent pápa ereklyéje azon az oltáron kapott helyet, amely előtt 1991-es látogatása alkalmával térdet hajtva imádkozott.

December 12-én Szent Liturgiával kezdődött a konferencia második napja. Magyarországi, kárpátaljai, felvidéki és partiumi papok imádkoztak együtt a kegytemplomban. Szétszakított nemzetrészek papjait kapcsolta össze az Istenbe vetett hit és a Szűzanya szeretete.

Az előadásokat megelőzően Tánczos Barna, Románia miniszterelnök-helyettese köszöntötte a jelenlévőket. Máriapócs és Csíksomlyó kapcsán hangsúlyozta: a szentekhez közel lenni kiváltság. Ez a közelség nemcsak fizikai fogalom, hanem lelki és spirituális tartalma is van. A reggeli Szent Liturgia jól mutatja az egyháznak azt az erejét, amely felekezettől függetlenül képes megerősíteni mindannyiunkat nemcsak hitünkben, de anyanyelvünkben és nemzeti identitásunkban is.

A nap során a Kárpát-medence vértanúiról és tanúságtevőiről hangzottak el előadások.

Kárpátaljáról érkezett Szabó Konstantin és Marosi István atya. Előadásukban a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye történetének 1944 és 1989 közötti eseményeit elevenítették fel. „A vértanúk százada” volt ez az időszak Kárpátalján, amit az egyházra nehezedő politikai nyomásgyakorlás, ellehetetlenítés, isteni és emberi törvények ellen elkövetett vétkek írtak be feketével a történelembe. Marosi István atya Boldog Romzsa Tódor és a szeptemberben a boldogok sorába emelt Orosz Péter Pál vértanú papok tevékenységét, a katakombaszolgálat kiépítését tárta a hallgatóság elé. Kárpátalja szovjetek általi megszállása után politikai, kulturális és ideológiai téren is teljes szovjetesítés kezdődött a területen. A Rómához hű görögkatolikus egyházra akadályként tekintettek, ezért az egyházi személyeket arra akarták kényszeríteni, hogy olvadjanak be az ortodox egyházba. Ennek az erőszakos törekvésnek esett áldozatul Romzsa és Orosz is.

Szabó Konstantin atya számos olyan pap élettörténetét mutatta be, akikről bár kevesebb szó esik, de kitartásukkal hozzájárultak a görögkatolikus egyház megmaradásához Kárpátalján. Őt magát is titokban szentelték pappá, felmenői között pedig szintén titokban felszentelt papot és püspököt is találunk. Meghatódva idézte fel azon papok nevét, akik nem engedtek a szovjet nyomásnak még akkor sem, amikor a szovjethatalom teljes ellehetetlenítésükre törekedett.

A Felvidékről érkezett Iván Barnabás atya Boldog Gojdics Péter Pál eperjesi vértanú püspök és a vértanúként tisztelt Boldog Hopkó Bazil eperjesi segédpüspök életét mutatta be. Gojdics Péter Pál, az „aranyszívű püspök” egész életét a gyengék és üldözöttek védelmezése jellemezte. A görögkatolikus egyházat előbb röplapokkal és agitációval próbálták ellehetetleníteni. Később elvették a görögkatolikus templomokat, a katedrálist, elkobozták az egyházi vagyont, jelentéseket hamisítottak, egy kongresszust követően pedig álhíreket terjesztettek arról, hogy 100 görögkatolikus pap és 4000 hívő szakított önként egyházával és tért vissza a pravoszláv egyházhoz. A valóságban alig néhány ilyen pap volt csak. 6742 – ez a szám került Gojdics Péter Pál rabruhájára. A börtönben verték, éheztették, kínozták, de ő sosem állt ellen – helyette szüntelenül imádkozott. „A börtönben is igyekezett a szeretet tanúja lenni”, és bár a kegyetlen bánásmód testét lassan felőrölte, de a lelkét sosem tudták megtörni. Ha a hallgatóságból bárki szívében harag gyúlt ezen a ponton az elkövetők ellen, azt a vértanú püspök gondolata el is oszlatta: „Istennek szeretet a neve, és ha én nem szeretem az embereket, akkor nem tudom az Istent szolgálni”.



„A kereszt erősíti a gyengét, szelídíti az erőset” – ez volt püspöki jelmondata az 1945-ben vértanúságot szenvedett Apor Vilmosnak, akinek életútját a Szombathelyi Egyházmegyéből érkezett Császár István atya mutatta be. Apor Vilmos életútját a tisztaság, az üldözöttek védelme és a vértanúság gondolata jellemezte. Halálával élete nem véget ért, hanem kiteljesedett, hiszen fiatal nőket akart megvédeni a szovjet katonáktól, amikor egy tiszt három golyóval megsebesítette. Néhány nappal később halt bele sérüléseibe.

Császár István előadásának következő képkockáján egy szemüveges, kollárét viselő, mosolygós arcot láthattunk. Róla viszont nem készült, nem készülhetett időskori kép: Brenner János atya ugyanis mindössze 25 éves volt, amikor vértanúhalált halt. Tudta, hogy meg akarják őt ölni, mégis rendületlenül folytatta hivatását. Egy este, amikor egyedül tartózkodott a plébánián, beteghez hívták. Útközben megtámadták. Alig két héttel 26. születésnapja előtt ölték meg. Testét 32 késszúrás érte, kolláréja pedig egyik gyilkosa cipőtalpának nyomát is megőrizte. Halálakor a nála lévő Oltáriszentséget védte. A halála kapcsán indult „nyomozás” – inkább színjáték – eredménye szerint egy fiatalember ölte őt meg szerelemféltésből. István atya előadása végén Kerekes Károly verséből idézett, melyet Brenner János emlékére írt: „… a mártír-vérnek fénye minket / szent hitre gyújt: Feltámadunk!”

Boldog Scheffler János vértanúsága „a szeretet végső tanúságtétele lett: életét sem féltette a rábízottak lelki üdvéért” – tudtuk meg Ilyés Csaba, a Szatmári Egyházmegye helynökének előadásából. Az ő életének egyik meghatározó pontja a trianoni döntés volt. Az új rendszerben is az oktatás, a hittantanítás megszervezéséért, a papok megfelelő szellemi és lelki felkészítéséért dolgozott. 1942-ben XII. Piusz pápa nevezte ki a szatmári egyházmegye püspökévé. Az akkori államhatalom függetlenedni akart Rómától. Scheffler Jánosnak ajánlották fel, hogy vezesse a pápát el nem ismerő romániai katolikus egyházat, ő azonban hűséges maradt a Szentszékhez. 1952-ben letartóztatták, sokáig háziőrizetben volt, majd bebörtönözték. Vatikáni kémnek tartották, de tárgyalásra már nem került sor, mert a kínzások és az embertelen körülmények miatt meghalt. Titokban temették el, hogy senki se róhassa le kegyeletét sírja előtt. Egy ortodox pap titokban megjelölte sírját, így később földi maradványait méltó körülmények között helyezték örök nyugalomra. A vértanú emlékére, halálának 73. évfordulójára a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum diákjai filmet készítettek életéről Hit a vörös csillag árnyékában címmel.

Dr. Csernai Balázs atya online tartotta meg előadását az idén szeptemberben boldoggá avatott Bódi Mária Magdolnáról. A mélyszegénységből érkezett lány csak 23 éves volt, amikor eljutott az életszentség csúcsára. 1945. március 23-án halt vértanúhalált. Szent akart lenni – a hétköznapok, az egyszerű emberek szentje, aki mindig és mindenhol, minden szavával és tettével az Úrjézussal való kapcsolatáról tett tanúságot. Megmutatta, hogyan lehet tevékenyen szeretni ott is, ahol mások már tehetetlenül tárják szét karjukat. A természetben és az emberek szívében is képes volt meglátni a szépet. Ezáltal került napról napra közelebb lélekben Istenhez. Tisztasági fogadalmát az élete árán is védeni akarta. „Uram, királyom, végy magadhoz” – ezek voltak az utolsó szavai, mielőtt egy szovjet katona hat lövéssel kioltotta az életét.

Seszták István főhelynök a konferencia zárszavában a nap apostoli szakaszából idézett: „Ébredj, aki alszol, támadj fel a halálból, és Krisztus rád ragyog” (Ef 5,14). A szentek és a vértanúságot vállalók megtapasztalták, hogy Krisztus fénye a legnehezebb körülmények között is rájuk ragyog. Isten arra buzdít: „Legyetek szentek, mert a ti atyátok is szent”. A szó nem(csak) a tökéletességet, hanem az Istennek szánt életet is jelenti. Akkor válhatunk ily módon mindannyian szentebbé, ha gyakran tudunk meríteni Krisztus fényéből.