A modern kori vértanúság hitünk megtartó ereje

János tehetséges diák volt, ezért továbbtanulásra javasolták. A huszti gimnázium elvégzése után a papi pályát választotta. Komolyan vette a papi hivatásra való felkészülést, csakúgy, mint ahogy a hivatásra való krisztusi meghívást. Az ungvári papi szeminárium elvégzése után, 1943-ban szentelték pappá. Hivatásának első állomásaként – mint ahogy általában a nem papi családból származó fiatal papok – egy kárpátaljai hegyvidéki szegény kis ruszin faluba, Vezérszállásra került. A nem túl előnyös anyagi helyzet ellenére nagy lelkesedéssel kezdte el papi hivatásának gyakorlását. Őszinte és hiteles prédikációival, temetési és esküvői beszédeivel hatást tudott gyakorolni a hitben eltévelyedett falubeliekre is. Ezáltal sokan tértek vissza a görögkatolikus vallásba. 1947-ben áthelyezték az akkor éppen megüresedett Hajasd nevű falu parókiájába, az Uzsoki-hágó mellé. Hivatását teljes odaadással végezte, jó pásztorként vezette a rábízott híveket az üdvözülés felé. Közben véget ért a második világháború, és a Csehszlovákiától 1939-ben Magyarországhoz visszatért Kárpátalja területe a Szovjetunióhoz került. A szovjet kommunista vallásellenesség nem jó szemmel nézte a római pápától függő görögkatolikus egyház kárpátaljai működését. Mivel külső központból, Rómából irányították a görögkatolikus egyházat, ellenségnek tekintette azt. A szovjet hatalom tisztában volt a ténnyel, hogy a Szovjetunióban el nem ismert, és ezért az ukrán nemzetbe beolvasztásra ítélt ruszin nemzet(iség) fő megtartó ereje a görögkatolikus vallás. Ezért sem tekintett jó szemmel a szovjet állam a ruszin és magyar görögkatolikus hívekre, és igyekezett azokat minden erejével áttéríteni ortodox, azaz pravoszláv hitre.

Az egyházellenes akció a főpásztor, Romzsa Tódor püspök meggyilkolásával kezdődött 1947 őszén, majd a görögkatolikus papok ortodox hitre való áttérítésével folytatódott. Ebben a bolsevista ördögi tervezetben sor került János atyára is. Első kihallgatása és áttérésre való kényszerítése 1949-ben, az NKVD (azaz az akkori szovjet állambiztonsági szolgálat) nagybereznai járási székhelyén került sor, amelyet még vagy félszáz hasonló, fenyegetésekkel járó meggyőzési, áttérítési próbálkozás követett. Ezekre a kihallgatásokra János atya mindig imádkozva, rózsafűzérrel ment. A megalázó kihallgatások és fenyegetések János atyát nem tudták megtörni, semmilyen előnyök ígéretével sem tudták rávenni az áttérésre. Ami tulajdonképpen nem csupán az ortodox hitre való áttérés lett volna, hanem az állam szolgálatába való szegődés, mint ahogyan az akkori bolsevik állam szolgálatába szegődő orosz ortodox egyház feje, Szergej, majd Alekszej pátriárka is „eladta magát”. Gondoljunk csak a magyarországi békepapokra – ez a jelenség a Szovjetunióban már korábban elkezdődött. Mivel János atya az ortodoxiára való áttérés kérdésében hajthatatlannak bizonyult, a hatalom eltiltotta papi tevékenységének gyakorlásától, és az addigi lakhelyéről, a parókiáról is kilakoltatta. János atya így feleségével és négy kicsiny gyermekével együtt hajléktalanná és munkanélkülivé vált. A család a könyörületes hívek egyikénél, egy szegényes kamrában húzta meg magát, János atya pedig fizikai munkák vállalásával kereste meg a napi betévőt. Bár a hatalom megtiltotta a papi tevékenység folytatását, titokban házaknál miséket tartott, és pasztorálta híveit. Az NKVD ezt sem nézte jó szemmel, hogy szabadlábon van, mert János atya így is nagy hatással tudott lenni a híveire. 1950. augusztus 14-én, az NKVD emberei Hajasdon letartóztatták, és az ungvári börtönben tartották fogva. Vallatóival és fogva tartóival mindig emberségesen beszélt, emberként tekintett rájuk. A Szentírás tanítása ekkor is mérvadó volt számára: „Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal, áldjátok átkozóitokat és imádkozzatok rágalmazóitokért.” Ezt lágeri leveli is tanúsítják.

Amikor elszakították családjától, és elvitték, János atya megáldotta a családját a közeli viszontlátás reményében. Ungváron, 1950. október 25-én mondtak felette ítéletet: 25 év kényszermunkára, teljes vagyonelkobzásra, és közügyektől való eltiltásra ítélték. A kényszermunkát a GULAG munkatáborok egyikében, Szibériában, az északi sarkkörön túl, a Komi ASZSZK-beli Vorkután töltötte, kemény megpróbáltatások és embertelen körülmények közepette. Felesége és gyermekei eközben hajlék és megélhetés nélkül, a társadalomból kirekesztetten, a lét peremén tengődtek. Mivel a szovjet állam a görögkatolikus papokat a nép ellenségeinek tekintette, János atya tanítói végzettségű felesége a hivatásában sehol nem kapott munkát, nehéz volt eltartani a négy kicsiny gyermeket. János atya a rabságban is folytatta papi tevékenységét: imádkozott, titokban misézett és pasztorálta fogolytársait. Hitében és erkölcsében nem rendült meg, a szenvedés őt inkább megerősítette a keresztény erények gyakorlásában. 1951. december 2-án a következőket írta feleségének: „Tudom, hogy voltak, akik hamisan tanúskodtak ellenem, de én szüntelenül imádkozok értük, és mint korábban is, most is szeretem őket.”  Komolyan vette tehát, a második legfőbb parancsolatot is: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.”

Sztálin halála után, 1953. augusztusában a vorkutai GULAG-munkatábor foglyai fellázadtak a táborban uralkodó embertelen körülmények miatt. A tábor őrei csak úgy tudták felszámolni a lázadást, hogy a tábor udvarán tartózkodó foglyok közé lőttek, és elborzasztó vérfürdőt rendeztek. Ekkor esett el többedmagával 7 golyótól eltalálva János atya is, 1953. augusztus 1-én. 

A Szovjetunióban a vallásüldözés 1989-ig tartott. A görögkatolikus egyházat akkor legalizálták, azaz, tették törvény által elfogadott egyházzá.  János atya szabadságuktól megfosztott görögkatolikus paptársai csak 1956-ban térhettek haza családjaikhoz. A bolsevik vallásüldözés 127 görögkatolikus papot hurcolt meg, börtönzött be, illetve vitt a GULAG lágereibe, közülük 28 görögkatolikus pap adta életét a hitéért a kommunista diktatúra idején a Szovjetunióban. A vértanúk vérével a kárpátaljai görögkatolikus egyház túlélte az egyházüldözést, állta megpróbáltatásokat, és kiállta a próbát: megmutatta a hit erejét a kommunista elnyomó diktatúrával szemben. A diktatúrának az emberi testek fölött volt hatalma, de az emberi lelkek fölött nem, mert lélek az Isten birodalmához tartozik, a hívő hit által.

A szovjetunióbeli görögkatolikusok szabad vallásgyakorlása és fennmaradása talán elsősorban annak köszönhető, hogy a vallás papjai kiálltak az egyházuk mellet és megmaradtak a hitükben, akár életük árán is. Ezek közül egy volt Csépes János áldozópap, aki tanúságtételével bekerült a keresztény vértanúk sorába. Életét és szabadságát adta a hitéért, katolikus vallásáért.

Mit jelent számunkra, mai magyar keresztényeknek, Csépes János áldozattétele?

Mint tanúságtevő és a keresztény hit hitvalló vértanúja, mindenképpen példaképünk lehet, hogy hogyan kell szeretnünk az Istent és felebarátunkat, hogyan kell szolgálni egyházunkat és felebarátainkat, hogyan kell alázattal elfogadni azt, amit az Isten sorsként mért ki ránk. Úgy hozta számára a történelem, hogy ami szent volt számára, a görögkatolikus egyház szolgálata, illetve az Isten színe előtt letett eskü, hogy azért olyan vérzivataros időkben kellett helytállnia, mint a második világháború és az azt követő diktatúra időszaka volt. És a jó pásztor, ha egy ilyen embert próbáló időben követi Istent és az esküjét, akkor ki kell állni híveiért, az egyházért, a hitéért. Számára nem volt kérdés a választás, hogy Krisztusért mindent vállal, mindent feláldoz. És tette ezt kötelességből, esküből, meggyőződésből, a sorsát Istenre bízó alázatából. Tette ezt a hitéért, az Istenért, az egyházáért, a vallásszabadságért, tette az antiklerikalizmus ellen, a diktatúra ellen, az igazságtalanság ellen, az embertelenség ellen, az egyetemes gonoszság ellen. Megvolt a lehetőség számára, hogy áttérjen az ortodoxiára, mely szintén keresztény vallás, mégsem tette, mert megmaradt üldözött vallása, a görögkatolikusság mellett, mert az egyháza szolgálata és az esküje szent volt számára. Az ordas eszmék ellen tett, de sohasem az ember ellen: ember tudott maradni az embertelenségben, mert megértette a krisztusi tanítás lényegét, a szeretet törvényét.

Bár a családja volt számára a legfontosabb - főképpen a lágerből írt leveleiből derült ez ki -, és hogy a történtek következtében gyötri a bűntudat az otthon maradt családtagok megbélyegzett, társadalomból kitagadott, megpróbáltatásokkal teli, sanyarú sorsa iránt. De az esküjéhez is hű akart maradni, a hite mellett állhatatosan kitartani. Krisztus és családja   iránti mérhetetlen szeretetét az egyik lágerből írt leveléből így vallotta meg: “Nagyon szeretlek Benneteket, de Krisztust a legjobban.” Komolyan vette a legfőbb parancsolatot: “Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.”

A földi erények szinte mindegyikét megélte és gyakorolta, a szeretetet, alázatosságot, a hűséget, a bátorságot, a kitartást, a megbocsátást, a bölcsességet, az irgalmasságot, az állhatatosságot és még sorolhatnám… E fontos erények tevékeny megélése méltóvá teszik őt a boldoggá avatásra. Mint ahogy az a tény is, hogy falujában és filiáiban élő rábízott hívek már vértanúhalála után imádkoztak hozzá, mint közbenjáróhoz imaszándékaik ügyében. És az imák meghallgatásra találtak. Ezért János atya papi tevékenységének falvaiban az Istennek szentelt élete, becsületessége, emberségessége, emberek iránti szeretete, alázatossága miatt kisebbfajta kultusza alakult ki.

Mint a tágabb családjának a tagja, megfogalmazom a kérdést, hogy mit jelent János atya vértanúsága, hitvallása és tanúságtétele számunkra? Ő tanúságot tett a hitéért, mi pedig tanúságot teszünk az ő példamutatása mellett: életét és tetteit követendő példaként tekintjük, és így talán mi is – és mindenki, aki a katolikus hit és értékrend szerint éli életét - a megigazulás közelébe kerülhetünk. Mint katolikus felekezet, pedig kérjük, hogy mennyei dicsőségben imádkozzék értünk, hogy megmaradjunk hitünkben, liturgiánkban, életünkben magyar görög és római katolikusoknak. János atya apósa, Iváncsó Gyula görögkatolikus áldozópap, akkoriban szintén lágerfogoly, ezt írta levelében leányához, a veje halálának hírét megtudván: „A megboldogult nagyon szeretett bennünket, amit cselekvéseiből éreztünk is, és mindannyian nagyon szerettük őt nagylelkűségéért, odaadásáért és szeretetéért irántunk, de a Mindenható Isten mindenkinél jobban szerette őt, mert elvette tőlünk, és vértanúságra méltatta. Hadd pihenjen örök nyugalomban. Ő már Istennél van. Ő már Boldog.”

Mint ahogyan a zsoltár mondja: „Dicséretes vértanúk, nem a föld zárt magába titeket, hanem a menny fogadott be.”